Engedélyek megkapva! ^^
Név: Adam Scythblue
Faj: ember
Kaszt: kalóz
Rang: hajóács
Nem: férfi
Kor: 17
Származási hely: Organ Island, Orange Town
Képesség:
Ganhando / Puskakéz: Ezt a technikát sokáig tartott elsajátítanom. Lényege, hogy ujjaimmal olyan gyorsan tudom elpöckölni a kisebb, puskagolyó méretű köveket, hogy azok akár felérnek egy igazi golyó erejével is, miközben a kezeimmel pisztolyt formálok. Ugyanezen képességemmel vívótőröm segítségével is el tudom csapni a saját lövedékeimet, viszont azzal egyszerre csak egyet.
Felszerelés: Vívótőr, két tarisznya kerek, golyó alakú kavicsokkal megtöltve, barkácsoláshoz szükséges eszközök.
Születési dátum: december 25.
Kinézet: Magas vagyok, pontosabban 185 cm-es, valamint 65kg súlyú. Hajam színe barnásfekete, szemeim tengerkékek. Vörös színű kabátot, vajszínű nyaksálat, fekete bőrcsizmát, barna nadrágot, fehér inget, szürke mellényt, valamint egy övet viselek. Fegyverem tokja, sőt a két tarisznyám is azon lógnak.
Jellem: Nagy általánosságban vidám vagyok, s igazán kevés az olyan alkalom, amikor szomorú érzések kerítenek hatalmukba. Első ránézésre olyan figurának is tűnhetek, aki nem veszi komolyan az életet, ezzel ellentétben egy igencsak eltökélt, célokkal rendelkező, néha meglepően komoly egyéniségnek számítok. Szeretem, ha segíthetek más embereken, előszeretettel osztogatok jó tanácsokat, persze csupán az olyan esetekben, mikor erre szükség van, vagy megkérnek rá. Könnyen fel tudok bosszantani számomra nem szimpatikus embereket az incselkedéseimmel. Főleg a gazdag és kapzsi embereken kedvelem használni eme tulajdonságomat, kiket mellesleg előszeretettel fosztok ki a szegényebbekért. Imádok aludni.
Előtörténet
A teliholdas éjjelen egy hajó érkezett meg Orange Town kikötőjébe. Sötét volt, ezért a vitorlán nem nagyon tűnt fel, ám a legénység mind kalóz volt. Csupán két alak lépett ki közülük a kikötőbe, kezükben egy bebugyolált csecsemőt tartottak.
- Biztosan ez lesz a legjobb megoldás?- kérdezte az egyik.
- Igen. Most, hogy az anyját elvesztettük, én nem vagyok képes egymagam gondoskodni róla. Túl sok veszélynek tenném ki, amennyiben a hajón maradna. A nagynénje vigyázni fog rá. Ő egy jó asszony, ráadásul nem született saját gyerek, hiába szeretett volna.- felelte a fiatalabbik hangú egyén, s a páros nem sokkal később el is érte az egyik ház küszöbét. Elég méretes épületnek számított, rendben volt tartva. Az ifjabbik ránézett még utoljára a bebugyolált gyermekre, majd a ház ajtaja elé helyezte.
- Ég veled… fiam!- szólalt meg. Ezt követően megfordult, köpenyét meglebegtette az éjjeli szellő, majd a korosabb társával jobbján elindult, hogy folytassa útját a bárkáján. Talán már mindenki sejti, de azért még elmondom nyíltan is, én magam voltam az a kisfiú, akit az édesanyja nővérére bíztak pár nappal születése után. A nevem Adam Scythblue. A nagynéném egy varrónő volt a városban, Bella Freelove-nak hívták. Egy hatalmas szeretettel, kedvességgel, és nem utolsó sorban szépséggel rendelkező hölgy volt. Úgy vigyázott rám, mintha tényleg az eredeti szülőm lett volna. A mosolya szívmelengető volt, soha semmivel nem lehetett kihozni a sodrából, noha én eléggé akaratos, meg eleven kiskölyökként viselkedtem. Élete szerelmét hamar elveszítette, mivel ő haditengerész volt, s kalóztámadás során meghalt. Ám, amint ki akartam térni arra, hogy meséljen valamit a szüleimről, állandóan elhallgatott, csak belemerült a munkájába, vagy egy nagyon halvány mosollyal bámult maga elé, némaságba burkolózva. Nem értettem ez miért volt, viszont egy olyan fiatal kölyöknek, mint még akkor voltam, ez nem igazán számított sokat. Az idő múlásával, ahogyan nőtten, egyre több mindent tanultam gondviselőmtől, mint az írás, olvasás, számolás, az illem. Egész művelt gyerekké kupálódtam ki, ám fogalmam nem volt arról, mi is folyt körülöttem a világban. Ennek ellenére az életemmel nagyon is meg voltam elégedve, egészen addig az eseményig, amíg a nagynéném fekvőbeteg nem lett. Mint kiderült, már rég óta beteg volt, a kór pedig egyre inkább legyengítette, míg végül már az ágyából sem tudott felkelni. Alig mertem elmozdulni mellőle, igazából rémült voltam, tanácstalan. A halálos ágyán ezt mondta nekem:
- Adam! Te egy jó fiú vagy, de hajlamos vagy sokszor kegyetlen tettekre is. Tudom, képes leszel felfogni tetteid súlyát, átérezni a felelősséget. Próbálj mindig a helyes úton maradni, küzd le a benned lévő rosszat! Az életedről csakis te döntesz! Mindig úgy szerettelek, akár a saját gyermekemet. A szüleid… a szüle…Tovább nem tudott beszélni a köhögéstől, engem meg kitessékelt a doktor. Másnap reggelre Bella Freelove eltávozott az élők sorából. A temetésen szakadt az eső. A végén csupán én álltam a sírja előtt, ronggyá ázva. Mindenem remegett. Rettegtem. Szerettem volna nagyon sokáig gyermek maradni… Nem sikerült. Egyedül maradtam abban a házban, melyben nyolc éves koromig nénikémmel laktam. A sötét, csendes szobák szomorúsággal voltak megtelve. A nap végén a ház tulajdonosa kilakoltatott, ugyanis nem tudtam fizetni a lakbért. Hogyan is lettem volna képes rá, elvégre egy taknyos kölyök voltam még mindig. Nevelőm összes tulajdonát elhurcolták, csakhogy a kocsiról lepottyant egy könyv. Odarohantam, felvettem. A sors akarta úgy, miszerint éppen Bella naplója akadt a kezembe. Belelapozgattam, és nagyon érdekes dolgokat láttam.
„Ma megint visszatért az a kalóz, John Scythblue. Magával akarta vinni Edithet is, és ő nem is ellenkezett, mert beleszeretett abba a férfiba. Sajnos az én Clarkom nem értett ezzel egyet. Minden áron itt marasztalta volna a húgomat. Haditengerészként ellenfélként tekintett a kalóz férfire, majd rátámadt, de John erősebb volt. Clark halálos sebet kapott…”A sorokat olvasva még a lélegzetem is elállt. Az édesapám egy kalóz volt, sőt nagy valószínűséggel az anyámból is azt csinált. Nagynéném párjának életét, pedig a saját apám vette el. De ő mégis felnevelt engem. Nem tehettem róla, hajtott a kíváncsiság, tovább lapozgattam az irományt,
„… Adamnek ma adtam az első illemleckét. A kiállása, a kisugárzása, minden az apjára emlékeztet.” Megfogtam a dokumentumot, azután elsétáltam vele.
Innentől az utcán kellett élnem, folyamatosan a saját kenyeremet kellett megkeresnem, ami legtöbbször lopással ment végbe. Nem szerettek a városban, lenéztek engem, néhányan még meg is köpködtek olykor. Nyilván valóan dühös voltam a lelkem mélyén, nem tudtam megérteni, hogy miért velem történt minden, csakis azok az idők jártak az eszemben, amikor még fedél volt a fejem fölött. De egy lélekben erős emberré edződtem, még ha egy csöppet el is ridegültem a világtól, megtanultam túlélni, alkalmazkodni a helyzetemhez. Sokszor kellett menekülnöm, ami miatt igencsak gyors lettem. Soha nem feledtem el azt, amit mondott nekem a nagynéném utoljára, viszont nehéz volt jó embernek maradni az ilyen körülmények között. Négy évem telt el a mocsokban, a megalázottságban, amikor tizenkét éves koromban egy idősebb férfi tarisznyáját akartam ellopni, de hirtelen elkapta a kezemet.
- Hé, mit művelsz te kölyök?- rivallt rám.
- Engedje el a kezemet!- kiáltottam vissza neki, ám hirtelen elcsendesült. Arcára meglepődöttség ült ki, úgy tekintett rám, mintha ismertük volna egymást valahonnan.
- Mi a neved?- érdeklődött tőlem, mire szemeimet elfordítva ezt mormogtam az orrom alatt:
- Adam Scythblue…A férfi szája tátva maradt. Az oldalán egy vívótőr lógott, valamint egy pisztoly is. Azért akartam kirabolni, mert a fegyveres emberek általában gazdagok voltak.
- Most mi lesz lelő?- kérdeztem nyugodt hangon, ám ő csak megborzolta a hajam.
- Heh! Nem pont azért jöttem. Ráadásul apád nem dicsérne meg érte túlságosan.- mondta.
- Ismerte az apámat?- villant fel a szemem.
- Hogy ismertem-e? Viccelsz fiú? Tizenhét hosszú évig szolgáltam alatta. Engem Fred Godhold-nak hívnak, és John Scythblue jobb keze voltam, amíg a hajóján tevékenykedtem. Nagyon hasonlítasz az öregedre.- vélekedett a fickó.
- Ő csak egy gyilkos!! Megölte a nagynéném szerelmét!!! Maga is csupán egy semmirekellő, akasztófáravaló kalóz, mint ő!!!- emeltem meg a hangomat. Ekkor Fred arca komor lett.
- Látom, nagyon keveset tudsz a családod történetéről.- rázta meg a fejét az öreg.
- Éppen eleget tudok.- makacskodtam. Pedig ez nem így volt, mivel Fred eztán hosszas mesélésbe kezdett. Elmondta, hogy a nagynéném levelet írt apámnak, amikor már nagyon beteg volt, és halála után egy héttel az édesapám el is jött értem Orange Townba, csakhogy már üresen találta a házat. Hiába kérdezgetett bárkit, senki nem tudott rólam semmit, elvégre egyáltalán nem ismertem senkit a kívülállók közül, ahogyan ők sem tudták, ki is voltam. Szomorúan, de John Scythblue visszatért a tengerre elvesztett fia gondolatával. Mint megtudtam, ő is a rengeteg kincs keresésére indult, amit Gold Roger a kalózkirály hagyott maga után.
- Szeretnéd megtalálni az apádat?- érdeklődött tőlem Fred, mire mélyen bólintottam.
- Akkor egy komoly képzésen kell, hogy átess, de én segítek neked.- mosolyodott el a férfi, ahogyan nagyon rég óta én is először tettem. Nem maradtunk a városban, hanem elmentünk az erőbe, ahol egy házat kezdtünk el ketten építeni. Fred a múltban hajóácsként tevékenykedett, ezért nekem is ezen mesterséget kívánta megtanítani. Eleinte sokat bénáztam, viszont utána egész ügyesen tudtam már barkácsolni dolgokat. A kuckót így már nem sokáig tartott összedobni. Ezt követően jött a harci képességeim fejlesztése. Egy reggelen a férfi egy fakardot nyomott a kezembe.
- Ma elkezdjük fejleszteni a vívótudásodat.- jelentette ki a tanítóm, aztán az első támadásától már kidőltem. Ezt minden nap eljátszottuk vagy egy héten keresztül, majd sikerült nagy nehezen kivédenem egy szúrását. Innentől már egyre könnyebben érvényesítettem magamat a közelharcokban. Eltelt két év, és már tizennégy évessé lettem, csakhogy Fred még mindig nem engedett el az apám után.
- Már éppen eléggé erősnek érzem magamat. Majdnem olyan jól vívok, mint te, akkor mégis mi tart még vissza?- kérdeztem tőle, amint a kocsmában iszogattunk.
- Szeretnélek még egy nagyon fontos dologra megtanítani.- közölte velem a férfi.
- Rendben. Ezért hálás is vagyok, hogy törődsz velem, noha jobbnak látnám, ha minél előbb elkezdenénk a dolgot.- sóhajtottam egyet, azután lehúztam az előttem lévő italt. Soha nem szerettem egyiknek az ízét sem, viszont néha igazán ki tudott kapcsolni. Amúgy meg, kalóznak nevelt, vagy nem? Ezt a kiképzés egy részeként fogtam fel.
- Látom, elhatároztad magadat. Oké! Ujjszkander!!- kiáltott fel Fred, majd letette a kezét a pultra velem szembe.
- Hülyítesz?- tekintettem rá, miközben egyik szemöldökömet feljebb vontam a másiknál. Ő megrázta a fejét. Belementem hát a játékba, s még észre sem vettem, ám már lenyomott.
- Ez meg… hogyan? Nem is láttam semmit!- lepődtem meg nagyra nyílt szemekkel.
- Háhááá!! Na ez az! Hajrá, újra!- biztatott az öreg. Hiába volt minden, a végeredmény folytonosan ugyanaz lett. Egy újabb éven keresztül minden egyes nap, órákat ujjszkanderoztam vele. Végül is egyetlen egyszer lenyomtam az idő múlásával.
- Nagyszerű!!! Sikerült eljutnunk a második szintre. Piros pacsi!!- ugrott meg Fred. Tényleg ott tartottam, hogy eldobom az agyamat tőle, viszont a nagyobb cél érdekében beleegyeztem a játékba. Itt is az lett a végeredmény, akár csak múlt évben az ujjszkandernél. Mikorra magamhoz tértem, tiszta piros volt a kezem. Innentől a következő év ezen játék gyakorlásával telt el. Amikor sikerült legyőznöm apám egykori beosztottját, ő elnevette magát.
- Jól van! Készen állsz a technika elsajátítására, csakhogy előtte megmutatom.- mondta Fred, majd felemelt egy kavicsot.
- Ganhando!- kiáltotta, majd olyan gyorsan és erősen pöckölte el a követ, hogy az átütött egy fát.
- Hú!! Nem semmi!- bámészkodtam.
- Próbáld ki!- parancsolt rám, azután úgy is tettem, ahogy mondta.
- Ganhando!- hangzott az én számból is a szó, de nekem csak a fába belefúrni sikerült a kavicsot. Ettől a naptól kezdve ezzel kísérleteztem. Fred elregélte nekem, miszerint ezt az apám tanította neki, ő volt a képesség értelmi szerzője is. Az emberi sebesség, valamint a fizikális erő kombinálása csupán az egész titok nyitja. Örültem neki, hogy végre rendelkeztem ilyennel is. Idővel sikerült teljesen elsajátítanom.
Egyik nap a városban jártam, amikor megláttam, egy teltebb kinézetű úriembert négy tengerész kíséretében. Nem akartam őket háborgatni, egészen addig, amíg észre nem vettem, miszerint az egyik éhező kiskölyök oda nem rohant az emberhez, s pénzt nem kért tőle. Az alak félre rúgta a sovány kisembert. Itt rögtön ökölbe szorult a kezem, a fiú magamra emlékeztetett. Szegény sírva húzódott be az egyik ház sarkába. Képtelen voltam tétlenül szemlélni az eseményeket, úgyhogy az egyik építmény tetejéről lekiáltottam a férfinek.
- Nahááát!!! Nem is tudtam, hogy ma van a piac. Egy ilyen nagy disznóért, mint maga jó uram bizonyosan sok pénzt adnának.- kezdtem bele a gúnyolódásomba, miközben derékra tettem kezeimet, arcomon meg egy hatalmas vigyor csücsült.
- Micsoda? Kinek képzeled magad, te arcátlan paraszt?- háborodott fel az uraság.
- Paraszt? Most melléfogott őkelme. Szerény személyem Adam Scythblue, kalóztanonc. Szolgálatára!- mutatkoztam be, majd illendően meghajoltam.
- Szóval kalóz? Ebből még jól járhatok. Talán kapok érted valamennyi pénzt.- vélekedett a zsugori figura, mire összeráncoltam a homlokomat, arcomon pedig egy félmosoly húzódott meg. Ezek után sejtelmes hangon így válaszoltam:
- Minden bizonnyal. Kérem, tegyen próbára!- Elfogni! Élve, vagy halva!- adta ki a parancsot a tengerészeknek az úr. Ketten lőni kezdtek rám, de nem találtak el, mialatt a háztetőn rohantam. Két tarisznyámból előhúztam egy-egy kavicsot, majd ekképp szóltam:
- Ganhando!A lövedékek fejbe találták a katonákat, akik eszméletüket vesztve zuhantak a földre. Leugrottam a talajra, s közelharcba kezdtem a másik két tengerésszel. Ők csak összevissza csapkodtak a levegőbe, könnyű szerrel fegyvereztem le őket. Riadtan rohantak el, hátrahagyva két társukat.
- Ejnye. Még csak el sem köszöntek tőlem… Ég áldja önöket cimboráim!- kiáltottam utánuk. Amikor ismét a gazdag pasas felé fordultam, ő már a pisztolyát töltötte. Rohanni kezdtem, s mire éppen kinyújtotta a karját a töltött fegyverrel, vívótőröm már a nyakának szegeződött.
- Ha nem dobod azt el öt másodpercen belül, megöllek!- suttogtam a fülébe. Kocsonyaként remegve ejtette a talajra a pisztolyt. Ekkor elvettem tőle az összes pénzét, és gatyáig vetkőztettem. A vörös kabátja nagyon megtetszett, ezért azt magamra aggattam, viszont a pénzt a gyermeknek adtam.
- Nocsak Adam! Micsoda elegáns férfiú lettél hirtelen! Háhááá!- örvendeztem magamnak, miután szemügyre vettem testemen a ruhát.
- Ezt még nagyon megkeserülöd te fattyú!- fenyegetőzött a megalázott férfi.
- Vigye hát hírül minden egyes embernek, akivel találkozik uraságod: Adam Scythblue elindult, hogy véget vessen a szegények fölött zsugoriskodó gazdagoknak!- amint ezen szavakat elhangoztattam, hátat fordítottam, aztán hazarohantam Fredhez. Nem sokkal később tizenhét éves lettem, ideje volt elbúcsúznom az öregtől.
- Köszönök szépen mindent, ígérem minden hónapban írok majd levelet!- mondtam, aztán megöleltem a fickót.
- Rendben van, vigyázz magadra! Üdvözlöm az apádat!- búcsúzott ő is el tőlem, majd elhagytam a házat, amit közösen építettem a visszavonult kalózzal. Innentől kezdetét vette az én saját kalandom…
Képek a történethez:
A vívótőröm:
John Scythblue:
Bella Freelove:
Tárgy: Adam Scythblue 
Kedd Dec. 28, 2010 6:26 am
