¤ MugiwaraDarkBB ¤
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.

¤ MugiwaraDarkBB ¤

Eichiiro Oda: One Piece c. Mangájának alapján készült Fórumos Szerepjáték! Csatlakozz Te is és kalandozz a végtelen tengereken!
 
KezdőlapLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

 

 Senna Skyfield

Go down 
2 posters
SzerzőÜzenet
Senna Skyfield
Kalóz
Kalóz
Senna Skyfield


Hozzászólások száma : 3
Regisztráció ideje : 2011. Mar. 25.
Kor : 28
Tartózkodási hely : Amerre a tenger visz ^^

Karakter Információ
Tapasztalat:
Senna Skyfield  Left_bar_bleue200/8000Senna Skyfield  Empty_bar_bleue  (200/8000)
Pénz: 50.000 ßeli
Vérdíj: -

Senna Skyfield  Empty
TémanyitásTárgy: Senna Skyfield    Senna Skyfield  I_icon_minitimePént. Ápr. 08, 2011 6:56 am

Használt név: Senna Skyfield

Eredeti név:
Seranna Skyflyed

Kor:
16 év

Születési dátum:
Április 4.

Faj: ember

Nem:


Kaszt:
Peace Maine

Rang: Szakács

Család:

~ Édesapa: Alf Skyflyed [foglalkozás: kalóz]
~ Édesanya: Hinode Sakana [foglalkozás: szakács, háziasszony]
~ Kishúg: Nawess Skyflyed
~ Kisöcs: Nick Skyflyed




Származási hely:
Organ Island, Orange Town

Képesség: Erdők mellett nőtt fel, ezáltal pedig megismerte a túlélés minden fortélyát, aminek a mai napig nagy hasznát veszi. Jól ismeri a tengert is - persze annyira nem, mint egy navigátor –, meg tudja jósolni, mikor lesz vihar. Kreativitása számít mégis a legkimagaslóbb képességének. Mindegy, mennyire reménytelen a helyzet, ő bárhol és bármikor feltalálja magát lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötletekkel. Jól szót ért az erdei állatok nagy részével is, és a többségüket fajilag is meg tudja különböztetni. Megérzéséi majdnem tévedhetetlenek, és ritkán ugyan, de nagyobb baleseteket előre is megálmodik. Ezekkel csak az a baj, hogy soha nem pontosak, nem tudja a helyet vagy az időt, hogy mikor következik be, csak azt, hogy baj lesz. A jó dolgokat bezzeg nem álmodja meg, ami gyakran idegesíti is.

Felszerelések: Mondhatni mindenre felkészült. Egy közepes méretű hátizsákkal jár, amibe mindent képes belezsúfolni. A táskában tart magánál pokrócot, párnát, gyufát a tűzgyújtáshoz, két méter kötelet felcsavarva, váltóruhát és némi pénzt – fene se tudja, hogy képes mindezt belezsúfolni.
A zsebében emellett van két bicska, még pénz, és egy kevés fűszert is cipel magával.



Kinézet:
• Haj és szem: Hosszú, középbarna haja van, amit változatosan visel. Félreértés ne essék, fésülködik, ráadásul elég gyakran – csupán szándékosan állítja ilyen vadócra a haját, amire a homlokpántja csak rásegít. Szemei gyönyörű, ritka arany-barnák. Tekintete mindig kifejező, ami miatt bárki le tudja olvasni róla, milyen a hangulata vagy miről mi a véleménye. Ez őt felettébb bosszantja, mivel így nehezére esik a színészkedés is, mert a szemei folyton elárulják.
• Magasság és súly: Aránylag magas, 172 cm, és 45 kg.
• Stílus és öltözködés: Meglehetősen színes egyéniség. Egy barna színű, kissé kopottas rövidpulóvert visel, aminek a felső íve szőrmével borított. Gyakran van kesztyűben, általában csak alváskor és főzéskor veszi le, ezzel is végi a kezét, amikor verekedni kell. Pólójának egyik ujja normális, rövid, a másik viszont szakadtas. Rövidszárú, fekete-sötétbarna nadrágot visel, és koromszínű papucsot vagy cipőt. A jobb térdén és a bal karján kötés van, amik gyerekkori sebeknek köszönhetőek. Imádja a bőröveket és a csatokat. Ruhájának elmaradhatatlan része pedig egy fehér-kék-türkiz fejpánt, amit még a tanárától kapott ajándékba.
Meglehetősen vadóc és kissé félelmetes a megjelenése, mégis szép, ha pedig ritka alkalmak egyikeként nincs rajta a fejpánt, akkor egy elképesztően csinos lány külsejét veszi fel. Nem mellesleg azért öltözik ennyire rendezetlenül és vadul, hogy ne ismerjék fel azok a kalózok, akik korábban sokat jártak a városukba.


Jellem:
A bajkeverés tipikus, „enyhén” hiperaktív képviselője. Állandóan mosolyog és nevet, pozitivitása figyelemre méltó. Be nem áll a szája, ennek tetejében pedig a baj kéz a kézben jár vele. Gyakran keresi a baj – ami fölösleges, hisz úgyis megtalálja az magától -, szeret másokat ugratni, de azért a mértéktartást általában észben tartja. Cserfes és eleven, szerencsétlenkedése még a legmorgósabb alakokat is képes nevetésre fakasztani. Mániákus csokifüggő.
Minden idegesítő tulajdonsága ellenére mégis egy kedves, szeretetre méltó lány, aki nagyon ragaszkodik a barátaihoz. Ha valaki elviseli az első fél órában, akkor utána egy önzetlen, megbízható és tettre kész barátra tesz szert, aki mindig tudja, hol a helye, mikor avatkozhat bele valakinek a gondjaiba és mikor kell hagynia, hogy az illető maga vívja meg a csatáit. Társaiért bármire képes. Segítőkész, életereje pedig a többiekre is könnyen átragad. Talpraesettségét, bátorságát és kitartását sok fiú is megirigyelhetné.
Szinte soha nem mutatja ki, ha bántja valami, ezért néha magányosnak érzi magát. Ha egyedül van, nem egyszer sírva is fakad, amit szánalmasnak érez.

Előtörténet


Orange Town-ban láttam meg a napvilágot, egy aránylag gazdag család első gyerekeként. Édesapám kalóz volt, és miután megszületett a másik két testvérem is, havonta csupán egyszer jött haza. Mondhatni apa nélkül nőttünk fel, ő csak az anyagiakat biztosította. Testvéreimmel nagyon jó kapcsolatban álltam, naphosszat vigyáztam rájuk, hogy legalább némi terhet levegyek édesanyám válláról.
Ha jobban belegondolok, az előbb kicsit pontatlanul fogalmaztam. Igazából anya nem teljesen egyedül gondoskodott rólunk – a szomszédasszony, és egyben anyu legjobb barátja szintén besegített ebben. Gyakran átjött a nálam két évvel idősebb fiával, Asaichivel. Nem túlzás, ha az mondom, hogy vele együtt nőttem fel…

Gondtalan gyerekkor

- Sen, siess már! – kiáltotta Asai, ahogy maga mögött rángatott engem, miközben mögöttünk a falusiak vasvillákkal a kezükben, nyársalásra készen loholtak a nyomunkban.
Nos, igen, ez az ára annak, ha a nyolcéves gyerek, mikor kalózosat játszik… de hát nem mi tehetünk róla, hogy az az öreg férfi éppen a kalózfogó hálócsapdánkba esett bele. Ő nem figyelt a lábai elé. Legalább azt tudjuk, hogy jól tudjuk elrejteni a kelepcéket… ez már valami.
Berohantunk az erdőbe, ami a felségterületünknek számított. Asai vezetett engem, ő volt az egyetlen, akitől elfogadtam, hogy parancsoljon nekem. Mi ketten egy igazi kis kalózbandát alkottunk. Mindkettőnk apja a tengert szelte, sőt, Asai-nak a nagyapja is. Álneveket ragasztottunk egymásra. Ő a Senna-t választotta nekem, mert, hogy a Seranna-t túl hosszúnak és idiótának gondolta. Igazából én sem szerettem. Jómagam az Asai névvel áldottam meg őt.
Szerencsére a falusiak kicsit lemaradtak, mert nem bírták az iramot, ezt kihasználva pedig meg mertük célozni a legféltettebb rejtekhelyünk. Egy hatalmas, már legalább száz éves fa felé vettük az irányt – pontosabban az alá. A fa gyökerei előtt egy sor bokor húzódott. Ahogy szétnyitottuk őket, egy kis alagút mutatkozott meg, amit a gyökerek határoltak. Először én csúsztam le, utánam pedig Asai, miközben hallottuk, hogy az emberek elrohannak a hatalmas növény előtt. Egy hatalmas üregbe érkeztünk, és annyira sötét volt, hogy az orromat se láttam, azt viszont éreztem, mikor Asai rám esett. Mikor feltápászkodtunk, Asai rutinosan a kutakodni kezdett, és pillanatokon belül felkapcsolta a sarokban heverő zseblámpát. Mikor ezzel megvolt, a sarokban lévő régi olajlámpához fordult, én pedig odaadtam neki egy gyufásdobozt, hogy gyújtsa meg. A félhomályban leültem a takaró halomra az egyik sarokba, és hátamat a homokfalnak döntöttem. Asai mellém telepedett, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Nem sokon múlt… nagy mázli, hogy kialakítottuk ezt a kis kuckót.
- Sok alakítani való nem volt rajta – mosolyogtam. – Csak lehordunk pár cuccot. Nem hittem volna, hogy egy ilyen szép helyet találunk.
- Te soha nem félsz, hogy ránk omlik? – kérdezte kétkedve.
- Nem, jók a megérzéseim. Tudom, hogy megérezném – biccentettem.
- Nekem miért nincs ilyen képességem? – morogta durcásan.
- Ugyan, ez nem képesség. Szimplán szerencsék sorozata – vetettem ellen. – Neked meg a tájékozódási képességed felülmúlhatatlan. Sőt, a memóriád is jobb, mint az enyém.
- Ja, ja… ha te mondod… - morogta, majd mégis elmosolyodott. – Szerinted elmentek már?
- Remélem – azzal felálltam, és az alagút elejéhez sétáltam.
Kimászni mindig nehezebb volt, mint bejutni, akkor is, ha elég széles volt a járat. Háromszor majdnem visszacsúsztam, de végül sikerült. Körülkémleltem, ahogy Asai is kibújt mellettem. Sehol senki.
- Ismét szerencsénk van – vigyorgott vidáman. – Mire nem jó ez a rejtekhely! De legközelebb kétszer is meggondoljuk, hogy hová ásunk vagy készítünk csapdát, jó?
- Persze – nevettem fel, majd visszaindultam utána a faluba.

Az öregember szavai

Különösen forró napot írtunk Asai tizenegyedik születésnapján. Annyira meleg volt, hogy mozdulni is alig lehetett. A testvéreim, anyám és Asai édesanyjának a társaságában fürödtünk a tengerben. Igaz, az sem volt épp a leghűvösebb, de jóval elviselhetőbb volt, mint a szárazföldön.
Éppen vízi-szörnyeset játszottunk – az egyikünk lebukott a víz alá, a másik pedig nem hagyhatta, hogy elkapja… - mikor a parton feltűnt egy különös öregember. Olyan vékony volt, mint egy csontváz, a haja kihulló félben lévő és hófehér. Furcsa, kissé szakadtas ruhát viselt.
Olyan gyorsan fékeztem le, hogy Asai nekem ütközött. Csak előre mutattam, mire ő megragadta a csuklóm, és kimentünk a partra. A két asszony a kisebbekkel foglalkozott, így nem vettek észre minket.
Ahogy közelebb értünk, az öreg kedvesen ránk mosolygott.
- Sziasztok, kis kalózok – köszöntött minket.
- Nem vagyunk kalózok – állt elém Asai, én pedig kilestem mögüle. – A kalózok gonoszok.
- Nem mindegyik – válaszolta. – A Peace Maine kalózok a kalandokért szállnak a tengerre, hogy felfedezzék a világot.
- Kalandokért? – kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Bizony ám. Nincs is jobb, mint a végtelen tengereket szelni, miközben őrültebbnél őrültebb kalandokba keveredtek…
- A bácsi is kalóz? – kérdeztem.
- Volt – javított ki. – Mára már egyedül szelem a tengereket.
- Csónakja is van? – kérdezte Asai kétkedve.
Soha nem bízott túlzottan az idegenekben, velem ellenben. Ezért is vigyázott rám annyira, nehogy valami bajom essen ebből az okból vagy bármi másból kifolyólag.
- Persze, kis kalózok. Szebb és gyorsabb, mint bárki másé ezen a világon.
- Mutassa meg! – kértem csillogó szemekkel, ahogy kibújtam Asai takarásából, és elé lépdeltem.
- Nem lehet – nevetett, ahogy megborzolta a hajam, majd elengedett. – Lesz nektek saját, talán még az enyémnél is szebb és gyorsabb csónakotok, ha eljön az ideje.
- És mikor jön el? – érdeklődtem kissé csüggedten. – Még sok idő?
- Reméljük, hogy igen. A végén még nem az én csónakom lenne a tenger ura – mosolygott. – Sok dolog várna rátok addig, ha kalózok lennétek. Számtalan kincsre bukkanhattok… gyakran akár olyanokra is, amik értéke nem számolható beliben – álmodozott, ahogy az ég felé nézett.
- Az meg milyen kincs? – vonta fel a szemöldökét Asai.
- Olyan, ami mindennél értékesebb – mosolygott. – Nektek már van is egy ilyenetek.
- Hol? – kérdeztük egyszerre, ahogy egymásra néztünk Asai-val.
- Éppen mellettetek áll.
Elkezdtünk forgolódni, de semmit nem láttunk.
- Maga zizi? – kérdezte Asai, mire oldalba böktem.
- Hé, ne mondj ilyen gonosz dolgokat!
- Ha nagyobbak lesztek, megértitek – kacagott ismét. – Nekem lejárt az időm, mennem kell. Vigyázzatok magatokra, kis kalózok. Kívánom, hogy sok ilyen kincsre bukkanjatok még az életetek során. Isten veletek.
- Hé, vár-
- Asaichi, Seranna! – A hangra megfordultunk.
Anyuék integettek felénk.
- Mit csináltok ti odakint?
- Épp egy kedves bácsival beszél- - De mikor visszanéztem, csak egy gyenge széllökés futott végig rajtunk, és az öregnek nyoma veszett. – Hé… mi a…
- Hová lett? - kérdezte Asai értetlenül.
A part hosszú volt, és jól átlátható, az első fák pedig több méterre voltak tőlünk. Kizárt, hogy ilyen gyorsan eljusson odáig az öreg, mikor nekünk is futva egy perc… nem volt olyan állapotban, hogy rohangásszon vagy ilyesmi.
Soha többé nem láttuk az öregembert, pedig minden alkalommal, mikor a tengernél jártunk, fél szemünkkel őt kerestük. A mai napig gyakran játszok el a gondolattal, hogy mi van, ha egy szellemet láttunk? De nem… erre nem sok esély van. Én nem hiszek a kísértetek létezésében. Biztos van valami ésszerű magyarázat is.
Mégis, az a rövid beszélgetés sikeresen elültette bennünk a kíváncsiság és a kalandvágy csíráját. Azonban, nem mindenkinek volt elragadtatva ettől, mint az később kiderül…


Tanuljunk főzni!

Miután tíz éves lettem, édesanyám befogott engem a konyhában, mondván, hogy minden rendes nőnek meg kell tanulnia főzni egyszer. Nos, én ebből a szempontból minden voltam, csak ügyes nem. Asai még a tányérok kaszásának is felavatott engem, ami mondjuk jogos volt. A fakanalat is nehéz volt megszoknom a kezemben, a gyúródeszkát, valahányszor meglöktem, mindig túl sok volt benne a lendület, és vagy átrepültem az asztalon, vagy pedig én is a bútorra csúsztam. Hogy, hogy csináltam, azt senki ne kérdezze… csak azt tudom, hogy lehetetlenül szerencsétlen voltam.
Már éppen kezdtem volna – egy év után – ráérezni a dologra, mikor édesanyám hirtelen állást kapott. Egy étteremben lett pincérnő a közelben, azonban ez a munka szinte minden szabadidejét kitöltötte. Semmi ideje nem maradt arra, hogy velem foglalkozzon, ez pedig nagyon felhúzott.
Nem lehetett nem észrevenni, mennyire mellőzöttnek éreztem magam: ajtócsapkodás, hisztizés, és az, hogy egyre ritkábban voltam otthon, inkább Asai-val lógtam valahol, vagy a kistesóimat avattam be a kalózos játékainkba. Ez mindegyiküknek nagyon tetszett, és nem sokkal később megalapítottuk a mi mini kalózbandánk így négyen.
Aztán egy napon anyukám úgy döntött, bead engem egy nyugdíjazott szakácsnő mellé. Nos, hogy is fogalmazzak… erős dobhártya kellett ahhoz, hogy kibírjam.
- Ne szerencsétlenkedj már! Fogd meg, és keverd! Rossz irányba csinálod! Tegyél vele sót! Sót mondtam, nem cukrot!
Igen, állandóan ordibált velem. De olyan szinten, hogy ember legyen a talpán, aki képes elviselni.
- Ne visítozzon már, nem vagyok süket! – vágtam vissza mérgesen.
- Vigyázz már, belemegy a hajad a levesbe! – morogta, ahogy elment az egyik fiókhoz, kihúzott belőle valamit, amit aztán a fejemre nyomott, és ráigazította a homlokomra.
- Mi a fene ez? – néztem a tükörbe.
- Fejpánt, te szerencsétlen. A nagyanyámé volt.
- Na, akkor igazi régiség lehet.
- Ne pimaszkodj!
- Jól van na, csak megjegyeztem… - sziszegtem. – Úgy nézek ki benne, mint valami bennszülött vagy egy hajléktalan… de gáz…
- Ne ócsárold! Igenis csinos – mosolyodott el egy fél pillanatra, majd megint kiabált. – Gyerünk, folytasd végre a munkát!
- Oké, oké – vigyorogtam el, majd ezúttal tényleg szívvel-lélekkel kezdtem el a főzőcskézést.
Valamiért az az ajándék, ha kissé idiótán is nézett ki, tudtomra adta, hogy bármennyit is kiabál velem, fontos vagyok a tanáromnak. Ez pedig lelkesedéssel és büszkeséggel töltött el.


Apa visszatér!


Remekül haladtam a főzéssel, és mikor betöltöttem a tizenhatodik életévemet is, már rengeteg receptet és fogást ismertem. Ez alatt ugyan a tanárom végig visítozott veled, de hamar rájöttem, hogy ez nem fog megváltozni, és pár év után már nem is tudott felhúzni vele. Sőt, ha őszinte akarok lenni, nagyon meg is kedveltem az asszonyt, olyan volt, mintha a nagymamám lett volna.
Asai-val szerencsére ez alatt sem romlott meg a kapcsolatunk. Gyakran leskelődött az ablakban, és várta, hogy mikor enged végre utamra, ahogy ő elnevezte, az a Hárpia. Mikor ez végre megtörtént, első dolgunk volt a testvéreimmel karöltve megkeseríteni a falusiak életét. Na, jó, azok nem szánt szándékkal történt kis balesetek voltak, de bárkivel előfordulhat, hogy hordólovaglás-versenyben, legurulva a nagy dombról eltarol néhány bódét…

Emlékszem még, hogy odakint viharos idő volt, ami nem fordult elő túl gyakran a szigeten. Megérzéseim azt súgták, valami nagy baj van készülőben, csak azt nem tudtam, mi lehet az. Azt hittem, talán valami katasztrófa lesz. Nos, mint később kiderült, az is következett, csak nem pont olyan, mint amilyenre én gondoltam.
Éppen a húgommal és az öcsémmel játszottam birkózósat, amikor az ajtó kivágódott, és édesapám lépett be rajta. Két éve egyáltalán nem is láttuk, ezért nagyon meglepett a dolog. Teljesen el volt ázva, ruhája szakadtas volt, az arca pedig ideges.
- Apa! Mit keres te itthon? - kérdeztem.
- Asszony! – kiáltotta dühösen.
- Üdv itthon – sietett elé anyám egy törölközővel, amit Apa kirántott a kezéből, és magára terítette.
- Francba. Megint félresikerült a támadásunk – morogta. – Pénz nélkül jöttem haza. Örülünk, hogy egyáltalán túléltük…
- Ó, ugyan, emiatt ne legyél mérges. Nekem is van munkám. És hamarosan egy szájjal kevesebbet kell eltartani – mosolygott kedvesen.
- Hogy érted?
- Kalóz leszek, Apa! – vigyorogtam vidáman.
- Hogy micsoda? – kérdezte.
- Bizony – álltam fel, ahogy Nawess lemászott a nyakamból. – Útnak indulunk a hónapban Asai-val!
- Szó sem lehet róla! – förmedt rám, amitől összerezzentem.
- Tessék?
- Azt mondtam, szó sem lehet róla! – ismételte meg magát dühösen. – Itt fogsz maradni!
- De én utazni akarok! – vetettem ellen.
- Az engem nem érdekel! Anyádnak épp elég a baja itthon! Itt fogsz maradni, és segíteni neki. Soha nem fogom engedni, hogy kalóz legyen belőled!
- Akkor próbálj csak megállítani! – kiáltottam dühösen.
- Ha el mersz indulni, utánad küldöm a haditengerészeket! – fenyegetett meg.
- Te is kalóz vagy, ezt nem veszem be! Előbb csuknának le, mint hogy utánam jöjjenek – válaszoltam komolyan.
- Ez esetben… ha el mered hagyni ezt a szigetet, akkor én magam fogok személyesen utánad menni a kalózcsapatommal – váltott jeges és kíméletlen hangra. – És nem érdekel, kinek vagy minek az életébe fog kerülni. Itt maradsz, ha akarsz, ha nem.
- Utállak! – kiáltottam, ahogy elhaladva mellette vállal belelöktem egy nagyot, aztán bevágva magam után az ajtót, és bezárkóztam a szobámba.
Lehuppantam az ágyam mellé, és összekulcsolt térdeimre hajtottam a fejem, ahogy átöleltem a karjaimmal a lábaim.
- Miért… a francba is, miért kell mindig ilyennek lennie? – suttogtam, ahogy összeharaptam a számat.
Apám szentül vallotta, hogy a nőnek nincs helye a tengeren, főleg, ha az ő egy gyerekéről van szó. Már korábban is mondta, hogy azt akarja, anyám mellett maradjak, de azt hittem, az óta változott a véleménye. Nagyot kellett csalódnom…
Miért... mégis mi a francért tol ki velem az élet?


Rosszul sikerült búcsú


Még aznap este édesanyám bejött hozzám. Elég késő volt már, járhatott talán éjfél felé is az idő. Én mégsem aludtam, helyette az ágyamon terpeszkedtem, fejemet a párnába fúrva.
- Seranna, ne sírj – ült le az ágyam szélére.
- Nem sírok… - morogtam. – Csak mérges vagyok…
- Ne legyél. Édesapád csak jót akar neked.
- Azzal, hogy keresztbetesz az álmommal kapcsolatban?! – fakadtam ki.
- Ssss, nyugodj meg – simogatta meg a fejem. – Nincs semmi baj. Hoztam neked valamit. Kérlek, nyisd ki a szemed és nézz fel.
- Mi van… - sziszegtem, ahogy felemeltem a szemem, és rá pillantottam.
Ő a sarokba mutatott, mire mérges tekintettel odapillantottam. De ez a kifejezés egy másodperc alatt döbbentté váltott át.
- De hát… hiszen…
- Remélem, minden elég lesz az utadhoz – mosolygott kedvesen.
Azt sem tudtam, mit mondjak. Egy hatalmas táska virított előttem, amiből friss étel illata áramlott. A másik táskából kilógott egy kötél, esőkabát, másik ruha és hasonlók néhány foszlánya. Sírni lett volna kedvem az örömtől és a meghatódottságtól.
- Istenem, anya… – kiáltani akartam, de le kellett nyelnem a sírást, így csak egy elfojtott nyüszítés lett belőle.
A nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem.
- Édesapád nem tudja – ölelt vissza. [color=LightCoral]– Úgyhogy légy nagyon csendben, mikor elmész. Odakint a parton vár rád egy csónak. Vigyázz magadra, rendben?
- Nem is tudom, mit mondjak – töröltem meg nevetve a szememet.
- Elég annyi, hogy „köszönöm”, és hogy „vigyázok magamra” – válaszolta derűs arccal.
- Köszönöm, Anyu – válaszoltam meghatottan. – Ígérem, hogy nagyon fogok vigyázni magamra!

Szerencsére sikerült a nélkül távoznom a házból, hogy Apám észrevett volna. De nem a tenger felé indultam, hanem Asaiékhoz a szomszédba. Biztos örülni fog neki, ha megtudja, hogy útnak indulhatunk.
Legnagyobb meglepetésemre a késői idő ellenére Asait az ablakában ülve találtam. De még ennél is nagyobb sokként ért a mérges pillantás, amit vetett rám.
- Mit akarsz… – kérdezte morogva.
- Mi a baj?
- Szerinted mégis mi lenne? – kérdezte mérgesen. – Apád szólt az anyámnak!
- Na… ne – nyeltem egy nagyot.
- De igen! Anyám pedig megtiltotta, hogy elmenjek!
- Akkor szökj el te is, mint én!
- Ez nem olyan egyszerű! – vágott vissza, ahogy felemelkedett a párkányról. – Nekem az anyám egyedül van! Nincsenek testvéreim, mint neked! Azt terveztem, hogy majd mikor együtt elmegyünk, akkor hozzátok költözik, hisz Anyáddal úgyis jó barátok. De az Apád ezt is megtiltotta! Végleg itt ragadtam, fel tudod ezt fogni, mondd?
- Én… sajnálom, de nem…
- De igenis te tehetsz róla! – vágott a szavamba. – Minden a te hibád! Elegem volt, hagyj békén, Seranna!
Évek óta először hívott így engem, és ez rendesen szíven csapott. E szavakkal becsukta az ablakot, és behúzta a függönyt, jelezve, hogy nincs kedve tovább beszélgetni velem.
Lehajtottam a fejem, és összehúztam a szemem, majd nagy lendülettel megindultam a part felé.
Ez nem fog eltántorítani. Ha már ideáig eljutottam, nem fogok visszafordulni.
Elértem a csónakot, beledobáltam a cuccaimat, majd a vízre toltam, és evezőt ragadva útra keltem. Apám utánam fog jönni. Mondhatni, most egy menekült lettem. Asai, a legjobb barátom pedig berágott rám. De ez sem fog megállítani. Ha Apa utánam jön, akkor Asai édesanyja nyugodtan az én Anyámhoz költözhet. Akkor pedig Asai utánam fog jönni. Tudom, hogy így lesz… Hinni akarok benne. Éppen ezért nem fogok megállni, amíg el nem érem Shimotsuki-t. Kerül, amibe kerül, de kalóz leszek, méghozzá Asaival az oldalamon…


Reggelre sikeresen elértem Shimotsuki-t. Úgy döntöttem, egy ideig megállapodom itt, hátha találok néhány új társat… nem szeretnék egyedül lenni. Addig is, amíg újra össze nem futunk, én várni fogok Asaichi-re. Legyen ez bármilyen hosszú idő.


Vissza az elejére Go down
Silvers Rayleigh
Admin
Admin
Silvers Rayleigh


Hozzászólások száma : 118
Regisztráció ideje : 2010. Jul. 09.

Senna Skyfield  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Senna Skyfield    Senna Skyfield  I_icon_minitimeHétf. Ápr. 18, 2011 5:22 am

A történet elolvasva! Pluszpont a helyesírási hibák hiányáért és a párbeszédes formáért. Az előtörténetet elfogadom, jó játékot az oldalon!

A következőt kell tenned:
- A Szabályzat és egyéb információk részt figyelmesen olvasd el, kérlek! (Ha már megtetted, akkor csak fusd át.)
- A szabályoknak megfelelően hozz létre Adatlapot!

Kezdő pénzösszeged:
50.000 ßeli
Kezdő tapasztalati pontod: 200 TP
Kezdő vérdíjad:
-
Vissza az elejére Go down
 
Senna Skyfield
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Senna Skyfield
» Shimotsuki Village - Teknőscsónak és városnézés (Magánküldetés Senna Skyfilednek és Vil-lamnak)

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
¤ MugiwaraDarkBB ¤ :: Nyilvántartás :: Előtörténetek :: Kalózok előtörténetei-
Ugrás: